Nincs tej. - jelentette ki a csajom. Bajt szimatoltam. Amikor a nők váratlanul nem bonyolult körmondatokban fogalmazzák meg elképzeléseiket, amelyeknek tapasztalatom szerint a ellenkezőjét szeretnék valójában elérni, akkor ott veszedelem közeleg. Pedig addig jól alakult minden, attól eltekintve, hogy nem találtam a dugóhúzót, ennél fogva megint nem értettem a világot.

Huh, -sóhajtottam, tudnod kell, hogy az élet nagyon kemény, így gyakran kell szembesülnünk a megdöbbentően  kegyetlen valósággal. Például, egyszer levezettem a Frankfurt Brüsszel távot egy olyan autóban, amibe beragadt egy Gombay Dance Band válogatás cd. -meséltem, miközben egy fakanál nyelével próbáltam a dugót a palackba benyomni. Még most is kívülről tudom a Sun of  Jamaica-t, bár az út végére azt éreztem, hogy valójában inkább lennék Vejnemöjnen, aki  a jeges tundrán hajkurássza a rénszarvasokat.

A gyereknek tej kell.-bővítette tovább az alapproblémát a csajom, tudomást sem véve nagyszerű történetem csattanójáról miszerint Brüsszelben valaki megmutatta, hogyan lehet rádióra kapcsolni.

Említett utódom éppen egy döglött gilisztát próbált a kutya seggébe gyömöszölni, miközben jókat kacarászott. (A kölök, nem a kutya). Nem látszott rajta, hogy tejre lenne szüksége, sokkal inkább valami botra, amivel hatékonyabb tudná a gilisztát az eb ánuszába juttatni. Eszembe is jutott, hogy megmutatom neki a fakanalat és lehet, hogy a műveletben segítek neki, mondjuk lefogom a kutyát vagy valami.

Hozzál tejet, légyszives.-hallatszott. Válasz helyett a borom mögül zavartan pislogtam a hátam mögé, megpróbálván kideríteni, vajon kihez szólt a csaj. Természetesen egy ilyen primitív csel nem válhatott be, így elindultam Széplak alsó felé, ahol tudtommal nyitva van a kocsma. Tejet ott sem kapok, de legalább elüthetem az időt, amíg egy méltányos időtartam után visszatérek a sikertelen vásárlásból. (bolt ugyanis nincsen, legalábbis a vendéglátó egység irányába.)

A vendéglátó egység a vasútállomás mellett található, és az igazán eredeti Büfé névre hallgat. Kerthelységének berendezése az idő szerint kettő darab műanyag asztal, három szék és  egyetlen vendég volt. Ez utóbbi olyan arcberendezéssel rendelkezett, hogy Emir Kusturica szereplőválogatója zokogott volna örömében ha látja.

Kértem egy nagyfröccsöt, majd leültem  a másik asztalhoz és átnézem a szaktársra, ő ugyan mit fogyaszt ezen a kellemes májusi délelőttön. Három pohár volt előtte. Két rövides, meg egy sörös. A két rövidesbe ránézésre két-két cent valamit tölthettek, a sörös meg tele volt. Láthatóan egyikbe se ittak még bele. Az ember egy tűnő másodpercig még fikszírozta a három poharat, majd megszólalt, miközben előbb az egyik, majd a másik rövidesre mutatott végül a sörösre: Gyors, gyors, lassú.-mondta.

Egyszer egy nő miatt még tánciskolába is hajlandó voltam járni,  - bár később sem a táncnak, sem a nőnek nem vettem igazán hasznát, - így tudtam miről lehet szó. Alaplépések, egyértelmű.

Mambó?Salsa? Jive?-kérdeztem.

Körte, körte, sör.-válaszolta. Azzal leküldte a két rövidet egymás után, és nagyot kortyolt a sörből.